„Sokan vannak, akik élnek, pedig halált érdemelnének. És vannak,akik meghalnak, pedig életet érdemelnének. Nekik mit tudsz adni? Hát akkor ne siess úgy a halálos ítéletekkel. Hiszen még a legbölcsebbek se látják mindennek a végét.”-mondta Gandalf Frodónak a Gyűrűk Urában egy másik történetben, egy másik világban, egy másik korban. Azonban, ha ehhez a sorozathoz kellene egyetlen idézetet társítani, ez lenne a legjobb. Életem első komolyabb animéje, amit végig is néztem és egy hét alatt ledaráltam. (természetesen sok spoilerrel)

 

 

A történet elég ismert, zanzásítva arról szól, hogy egy végzős gimnazista, Light Yagami, talál egy halálfüzetet, egy listát, amelybe halálistenek írják leendő áldozataik nevét, idejét, valamint körülményeit is. A srác pedig arra akarja használni a ráruházott hatalmat, hogy megtisztítsa a világot a bűnözőktől és ez új világot teremtsen. Ám a megmagyarázhatatlan gyilkosságokra több nemzetközi rendőrség is felfigyel…

Eleinte megpróbáltam krimiként kezelni és mivel ezt megelőzően az egyetlen találkozásom az animével a Lovely Complex volt és kisgyerekkoromban a Pokémon, nem tudtam mire számítsak. Az intro egy kicsit ismerős volt, mert arra emlékszem, hogy régen, a TV-ben este az Animax-on adták és általános iskolás voltam amikor ez itthon meg, érdekelt, de egyértelműen fiatal voltam hozzá. Néhány rész után viszont teljesen átértékeltem az eddig történteket és úgy álltam hozzá, hogy ez egy negatív fejlődéstörténet.

Nagyon erőteljes a lélektaniság, a fontosabb szereplők kidolgozottak, árnyaltak és emberiek. Emellett nem elhanyagolható a szimbólumok használata sem, rengeteg bibliai párhuzam és nyugati kultúrkörre való utalás van a sorozatban.

A főszereplőnket, Lightot nem tudtam hova tenni. A sorozatban egy zseni gyerek, aki nem csak az osztályának, hanem vélhetően egész Japánnak az egyik legokosabb gimnazistája. Intelligens, jóképű és határozott, nagy igazságérzettel, ugyanakkor egyáltalán nem őszinte, manipulatív és erőteljes felsőbbrendűségi érzése van. A fontosabb kapcsolatai sem kifejezetten szorosak, valamint az érzelmeit is sok esetben megjátssza. Se a családjával, se az osztálytársaival. Példaképe az apja, aki rendőrfőnök. Pszichopata személyiségjegyei is vannak, amit egyértelművé tesz a karakter istenkomplexusa (Én leszek az új világ istene), ugyanakkor motivációja a füzet használatához egyfajta szociális érzékenységet is feltételez, hiszen ki ne akarná valamilyen szinten megszabadítani a világot a bűnözőktől? Egy kiforratlan, éretlen személyiség, nagyon naiv, utópisztikus elképzeléssel. Személyiségének torzulását nagy részben fiatalon ölébe hulló hatalom, a mások életéről való döntés lehetősége okozza. Kezdetben koncepciójához hűen csak a legnagyobb bűnözőkkel számol le, de később már mindenki veszélybe kerül, akinek köze lesz a nyomozáshoz ,ez pedig önbíráskodáshoz vezet, valamint több követőre és riválisra is talál. A karaktere számomra ambivalens, mert részben egyet értek vele, tényleg sok bűnöző van, de az eszköz , amivel véghez akarja vinni a tervét, egyáltalán nem etikus.

A másik kulcsfontosságú szereplőnk L, aki sok szempontból Light ellentéte. Egy közepesen erős autizmus jeleit mutató zseniális logikai érzékkel megáldott nyomozó. Visszahúzódó, szerény, de sok esetben, főleg abban az időszakban, amikor nincs  Lightnál a halálfüzet, az ő megjegyzései oldják a történet feszültségét. Mivel a szimbólumok és a párhuzamok által sok a Bibliára való utalás, nem kerülhető ki ez az értelmezés sem, ami alapján több helyen őt említik a sorozat Messiás-karaktereként. A halála, -ugyanúgy, ahogy később Lighté- szimbolikus és a sorozat erkölcsi üzenete szempontjából szükségszerű is.

A sorozatban a női szereplők nem hangsúlyosak, Misát leszámítva tulajdonképpen mellékszereplők. Light anyja a hagyományos háziasszony szerepben látható, Light húga pedig nem sokat szerepel, a sorozat elején jellemzően a kishúg szerepét tölti be, az ő elrablása és annak következménye, a bénulás mégis egy újabb lépést jelent Light teljes erkölcsi hanyatlása felé. Light első tulajdonképpeni ártatlan áldozata, Naomi Misora viszont egy bátor lány egy nyomozó, aki vőlegénye, a szintén nyomozó Raye Pember halála után kezd el kutatni a rejtélyes Kira után. Misa, a női főszereplő eleinte Light riválisa második Kiraként, majd szövetségese, de a sorozat folyamán egy teljes mértékben kihasznált, bábként kezelt lánnyá válik, akinek Lighthoz hasonlóan a füzettel való kapcsolat okozza a bukását.

A halálistenekről viszonylag keveset tudunk meg, azon kívül, hogy unalmas, egyhangú életüket egy külön síkban élik. A sorozatban összesen két halálisten kap fontosabb szerepet, Ryuk, aki Light-ot kíséri, azután, hogy hozzá kerül a füzet, illetve Rem, aki Misát kíséri, akiknek hozzáállása a világhoz, az emberekről alkotott képe nagy mértékben eltér. Míg Ryuk érdeklődéssel viszonyul az emberek világához, Rem-aki egyértelműen szereti Misát bár ez leginkább egyfajta anyai törődés- viszont mélységesen megveti az embereket, a hatalom és pénzéhségüket. Misával való kapcsolata egyben a vesztét is okozza, hiszen a védelmében követ el gyilkosságot. (az animében való kapcsolatuk elején a visszaemlékezés is előrevetíti Rem sorsát). Ryuk a sorozatban hasonló szerepet tölt be, mint Lucifer az Ember tragédiájában, illetve Mephisto a Faustban. Egyrészt cinikus megjegyzései által humorforrás, másrészt viszont folyamatosan emlékezteti Lightot a saját magának kiszabott feladatra.

A főszereplő jellemfejlődése fokozatosan felépített. Az értékvesztés szempontjából viszont kiemelendő L, Raye Pember és menyasszonya, valamint  az apja halála. Raye Pember egy FBI nyomozó volt, akinek a nevét azután írja bele a füzetbe, hogy kapcsolatba kerül vele menyasszonyának hasonló a sorsa. Light kapcsolata L-el és az az időszak, amikor nincsenek emlékei, egyfajta kilépési lehetőséget jelentene, azonban amikor a nyomozó meghal a 25. részben, a fiún elhatalmasodik Kira-énje, amivel együtt a kamaszkori ártatlanságát és ideológiájához való ragaszkodását is elveszíti. Light leépülése a finálé előtt a 29. részben csúcsosodik ki, apja halálakor, aki mint szakmai és erkölcsi példaképként volt jelen az életében.

Én ezt a sorozatot bátran merem ajánlani mindenkinek, akit érdekel, azoknak is, akiket nem kifejezetten érdekel maga az anime. Ajánlom azoknak is, akik a Bűn és Bűnhődést, a Faustot és az Ember Tragédiájában szerették a lélektaniságot, illetve a filozófiai, erkölcsi vonalat. Elgondolkodtató, nagyon jól felépített és kidolgozott karakterek vannak benne.

Egyben érdekességként ez a legtöbb nyelven végignézett sorozatom, mivel a youtube-on több angol nyelvű rész le van tiltva. A magyar szinkront gyengének találtam, de az angol szinkron minőségi, szépen és tisztán beszélnek benne. Első animének is ideális.

Megosztás a facebookon

Gimnáziumi éveim utolsó elemzés-szerű színikritikáját kivételesen egy olyan darabról fogom írni, amiben alig találtam értéket. Ebből következik, hogy a korábbiaktól eltérő, kissé ironikus, szarkasztikus hangnemben fogom megírni ezt a kritikát és így sok cselekményleírást tartalmaz.

 

A valamivel több mint egy órás darab a mai Amerikában, egy irodaházban, illetve otthoni környezetben játszódik. Cselekménye nincs, a történésekre kizárólag a szereplők internetes üzenetváltásaiból lehet következtetni. A díszlet minimalista, pusztán több egybetolt asztalból, székekből, telefonokból és laptopokból áll. Ennek oka, hogy a darab végig egy munkahelyi környezetben játszódik, ahol az öt szereplő az üzenetváltások alatt munkáját végzi.

A szereplők egytől egyik sztereotipikus, sablonos alakok. A tulajdonképpeni főszereplőnk, Stephanie a darab elején egy instabil, rossz, nem őszinte házasságban él a férjével Richarddal. Ő az a típusú nő, aki teljesen feláldozza magát, alárendeli magát a kapcsolatának. Buta, felszínes, a darabra oly jellemző helyzetkomikumként pedig a férjétől kapott laptopot sem tudja könnyen használni. Ráadásul az ismert vicceknek megfelelően szőke parókája van, ami megint csak egy sztereotípia. Barátnője, Peg, pedig a védelmező, legjobb barátnő archetípusa. Felszínes, impulzív, előítéletes, és a végére szánt „slusszpoénban” ki derül róla az is, hogy leszbikus, amire  Szapphóra utalásból lehet következtetni , valamint egyértelműbbé válik, amikor azt mondja, „ nem jó oldalon keresett”.Megjegyzem, nem vagyok homofób és ezt a csavart erőltetettnek és feleslegesnek éreztem. Ráadásul a homoszexualitás komikumforrásként használatának nagyon negatív üzenete van és ez csak rontott a szememben a darabon. Egy feltételezhetően feministának is szánt női karakter, aki bosszút akar járni Stephanie férjén, ezért álnéven kezd neki üzeneteket küldeni. Egy abszolút negatív, férfigyűlölő, nősoviniszta feminista karakter lesz belőle, amit szomorúnak találok, hiszen az egész nőjogi mozgalmat negatívan jeleníti meg. Wanda, a recepciós, pedig Stephanie férjének a szeretője. Az összes szereplő közül őt találtam a legsablonosabbnak, egyetlen célja, hogy tönkre tegye Richard házasságát, azáltal, hogy egymásra találnak. A két férfi szereplőnk, George, a legjobb barát és Richard, a férj pedig igazi szerencsétlenek.

A „Bocs, félrement!” egy tönkre menő házasság és két új megszületésének története. A bonyodalmat Richard erotikus tartalmú üzenete jelenti, amit a szeretője helyett a feleségének küld. Ezáltal a cím kettős értelmezése is egyértelmű: Egyszerre utal a rohanó világban rossz címzett számára küldött üzenetekre és a bonyodalmat jelentő megcsalásra is.

A Billy Van Zandt-Jane Milmore szerzőpáros által írt darab szerkezete és stílusa a bohózatokéra, modernebb műfajok közül pedig a vígjáték sorozatok, sitcomok, romcomok stílusára emlékeztet. Ebből következően a humor fő forrásának a helyzetkomikumot és nyelvhasználatot próbálja használni, sikertelenül. Sajnos sok viccesnek szánt megjegyzés a darabban alpári, olyan szinten, hogy számomra az már egyenesen kínos. Nem tekintem tabunak a párkapcsolati problémákat, megcsalást, de egy idő után már egyszerűen csak fárasztó volt és erőltetett és indokolatlannak éreztem a trágárságot is.

Az üzenetekből kibontakozó történet pedig rendkívül klisés. Azután, hogy kiderül a megcsalás, Stephanie a két munkatársát összeugrasztja a férjével, ezután pedig a válásig fajul a dolog. A házaspár viszont ismét felismeri, hogy nem tudnak élni egymás nélkül, és újra házasodnak. Ennél a pontnál nagyon rossz irányba ment el a történet, mert a férj megcsalása utáni, szinte azonnali kibékülés azt sugallja, hogy nem tehet róla, hogy ez megbocsátható, ami,-bár Stephanie és Richard kapcsolata nem bántalmazó- szélsőségesebb esetekben még veszélyes is.

Ha pontozni kellene ezt a színdarabot tízes skálán, két pontot adnék rá. Egyet azért, mert legalább a színészi játék jó volt. Ahhoz is kell tehetség, hogy az ember SMS és email szövegeket érzelmi töltettel tudjon előadni és a közönség nagy részét megnevettetni. A másikat pedig a végéért. Stephanie exférje, Richard visszamegy a szeretőjéhez, azután, hogy a nő közli vele várandósságát. Peg a legjobb barátnő rövid párkapcsolata után szembesül nemi orientációjával. Stephanie a második szakítás után összejön férfi kollégájával, aki előtte Peggel járt és a darab végén utalnak is a családalapításukra. Ami pedig Richardot illeti…neki nemcsak Stephanie-val megy tönkre a kapcsolata. Szakít a recepcióssal is, ezt követően pedig súlyos baleset éri, ami miatt az anyjának kell ápolnia őt. Ez egyszerűen annyira Murphy törvénye volt, hogy jobban nevettem ezen, mint magán a darabon.

A darab szövegét Zöldi Zsombor fordította angolból. Néhány szófordulatot az eredeti mű ismeretének hiányában is erőltetettnek éreztem, illetve több fordítási hiba is szemet szúrt nálam.

A darab a Belvárosi Színházban tekinthető meg, Paczolay Béla rendezésében. Én alapvetően próbáltam élvezni, próbáltam, vígjátékként tekinteni rá, a sok halmozott klisé miatt pedig némi társadalomkritikát, szatírát is vártam, de számomra az obszcenitás és a szexista poénok egy elriasztó tényezőnek számít.

Kizárólag azoknak ajánlom, akik semmit nem várnak egy darabtól, csak humorosnak szánt mondatokat. Nem ajánlom konzervatívabb beállítottságú embereknek, feministáknak és 15 éven aluli kiskamaszoknak, gyerekeknek. Nálam kivágta a biztosítékot.

 

 

Megosztás a facebookon

Az 1982-es francia-magyar koprodukcióban készült rajzfilmet Stefan Wul regénye, a L’orphelin de Perdide ( „A Perdide bolygó árvája”) alapján adaptálták, és azóta több gyereknek a gondolkodására volt a hatással a képi világa és sajátos atmoszférája. Mivel nekem nagy kedvencem az animációs film és az alapjául szolgáló könyvet is olvastam eredeti nyelven, úgy döntöttem, első normális bejegyzésként írok egy elemzés-szerű kritikát/ kritika-szerű elemzést, ahogy az iskolában az esszéknél is szoktam. A kritika/elemzés erősen spoileres, egyben a könyv és adaptáció különbségeire is kitérek benne.

 

 

A film és regény történetét sűrítve így lehet összefoglalni: Egy árván maradt kisfiú egyedül marad egy számára teljesen ismeretlen környezetben, és elhunyt apja barátai a segítségére sietnek. A sztoriban azonban van nem egy csavar, az egyik leglényegesebb pedig az, hogy ez elsősorban egy űrutazós sci-fi regény/film és csak másodsorban ifjúsági (hivatalosan, szerintem egyébként nem az), a könyv címében emlegetett árva csak 4-5 éves, egyetlen kapcsolata a külvilággal pedig egy mikrofon, amit az apja adott neki a halála előtt, a segítségkérés után.

A történet két szálon fut, de több helyszínen. Az első szálon Claudi (az Idő Urai-ban Piel) Perdide-en töltött idejét követhetjük, ami a regényben jóval kevesebbet szerepel, mint a belőle készült animációs filmben. A második szál pedig Max (az adaptációban Jaffar) mentőakcióját és kalandjait ismerhetjük meg. A két szálat a kisfiú mikrofonja köti össze, mint egyetlen társa a várakozás alatt, kapcsolata apja barátaival és egyben játéka is.  

Történetünknek négy főszereplője van. A legifjabb hősünk a történet legelején árván marad, miután a bolygón az apja halálos balesetet szenved egy lódarázs üldözésben. A könyvből kiderül, hogy Claudi apja az utolsó perdide-i gyarmatosítók egyike, egyben Max/Jaffar legjobb barátja. Egy teljesen átlagos kisgyerek, aki semmit sem ért a szituációból. Naiv, kiváncsi és abban a korban van, amikor még nem képes teljesen realizálni az elmúlás fogalmát. A jellemábrázolását nagyon jól megoldották mind a könyvben, mind a filmben. Az apja, Claude legjobb barátja - Max, vagy ha jobban tetszik Jaffar- pedig egy csempész, mint az a könyvből kiderül. Idealista, bátor, önzetlen, és mindent megtesz a gyerek megmentéséért. Tipikus hős archetípus, leginkább Aragornra hasonlít a Gyűrűk Urából, illetve Spartakusra az Elsüllyedt világokból.

Az egyetlen igazi antagonistánk Martin Boz (a filmben Matton). Atral száműzött hercege, önző, kapzsi, felelőtlen és rugalmatlan. Az egyetlen oka annak, hogy Max/ Jaffar hajóján utazik, az, hogy menekül egy konkrét helyre , és betegesen félti a kincsét.Az úti cél megváltozásától kezdve folyamatosan próbál keresztbe tenni a csapattal, tetteinek fő hajtórugója azonban nem a gonoszság, hanem saját emberi gyarlósága. A felesége,Belle, viszont teljes ellentéte a hercegnek. Empatikus, kedves, szinte ismeretlenül is úgy kezeli az árvát, mintha fogadott fia lenne. A férje hibáit reálisan látja,de nem képes ellene fordulni. ( „ Je sais qu’il est mort, comme j’aurais voulu qu’il vive avec générosité et courage” ( a filmből, kb. annyit jelent: tudom, hogy meghalt, ugyanúgy, ahogy akartam volna, hogy jószívűen és bátorsággal éljen.) ) Képtelen utálni a férjét, aki viszont kihasználja, és a párkapcsolatában alávetett szerep jut neki.

Ahogy az a könyvből kiderül, egy másik naprendszer a fő helyszín. Több bolygót említenek, mind a könyvben, mind az adaptációban ( Aldebaran, Sidoine, Atral), de ténylegesen csak három szerepel: Gamma 10, Perdide, és Devil Ball, Max és barátja, Silbad otthona.

A címben szereplő bolygó élővilága a legkidolgozottabb. Perdide-en gazdag növényvilág van, világító fákkal és veszélyes liánokkal, azon a területen viszont, ahova Claudi menekült, a legnagyobb veszélyt az óriás lódarazsak jelentik, amelyek nem csak csípnek, de ragadozó életmódot is folytatnak. Érdekes a bolygó neve is: a Perdide elnevezésről asszociálni lehet a francia perdu („elveszett”) szóra, egyben utalhat a kisfiú kiszolgáltatott helyzetére is.

A második bolygó kapcsán, pedig szót kell ejteni a negyedik fontosabb szereplőnkről is. Silbad múltjáról nem sokat tudunk meg, mivel ő sem tud róla sokat, azonban arra az időszakra emlékszik, amíg Perdide-en tartózkodott, ezért önként csatlakozik a csapathoz, azért, hogy ő is tartsa a kapcsolatot a gyerekkel. Silbad a jelenben él, látszólag felhőtlen boldogságban, de magányosan, összhangban a természettel. Egy látszólag felszínes, de valójában sokat tapasztalt idős ember,nagyon nagylelkű, önzetlen és Maxhoz/Jaffarhoz hasonlóan idealista. Őrülten szerelmes a bolygóba, ahol egyedül él, nem véletlen, hogy halálakor a temetése után Devill Ballra küldik vissza a testét, ahogy ez a könyvből kiderül.

A játéknak elsősorban a gyerek főszereplő miatt van jelentősége. A film kezdőjeleneténél Piel/Claudi apja utolsó cselekedete kisfiáért az, hogy neki adja a mikrofonját, ami a barátjáéval közös. Az életmentő kommunikációs eszközt így mutatja be: Ez egy játék, egy beszélő gép. Hívd Mike-nak.    (saját fordítás- mivel én franciául néztem/olvastam). Ezáltal megszemélyesíti a tárgyat, ami segíthet neki átvészelni azt a pár napot, amíg érte jönnek. Piel /Claudi a könyvben játékként fogja fel a menekülést a lódarazsaktól, és unszolja édesapját, hogy álljon fel a „fogócskához”, mielőtt Claude a végkimerüléstől összeesne, és az erdőbe menekülésre kényszerítené. A gyerekpszichológiai megközelítéshez hozzátartozik az, hogy,  az űrhajó csapata nem Belle-ként, Silbad-ként, Martin/Matton-ként, illetve Max/ Jaffar-ként szólalnak meg, hanem a szerepet játszva mindenki kollektíven „Mike”. Egy kisgyerek általában nehezebben tudja feldolgozni a halál fogalmát, ennek megfelelően nem kezdik el neki magyarázni, hogy pontosan mi történt a támadás alatt. Piel/ Claudi viszont nem buta, csak kicsi, és a gyanúsabb dolgokra is rákérdez, amiket viszont nem magyaráznak el neki teljes valójában. Ez a megközelítés csökkenti a veszélyérzetet és a kisfiú egy furcsa, egyszerre személyes és személytelen kapcsolatot alakít ki a mikrofonnal. Személyes, mert feltétel nélkül bízik abban, amit a vonal túloldalán mondanak neki. Személytelen, mert a ténylegesen beszélő személyeket nem ismeri, csak a hangra figyel. Piel/Claudi  tehát nem csak Mike-ot fogja fel beszélő gépként, hanem a pillanatnyi helyzetét sem érzékeli veszélyhelyzetnek.

A könyv és a film egyértelműen legerősebb jelenetei Gamma 10-en játszódnak, az értelmezése és a végkimenetele ennek a résznek mindkét verzióban hasonló,  bár Laloux teljesen másképp dolgozza fel azt az epizódot. Egyértelműen felfedezhető benne az egyén és a tömeg viszonyának kérdése, ami a filmben az arctalanok uniformizált társadalmában sokkal feltűnőbb. A könyvben viszont Max/Jaffar szembekerül a bolygón élő zsarnok, kizsákmányoló uralkodóval és házikedvencként tartott szörnyével, akivel a foglyait szokta megetetni. Míg a filmben Matton halála önfeláldozásnak tekinthető, hiszen a nihilista herceg szembefordul a bolygón uralkodó tiszta gondolattal, ami által a Gamma 10-en foglyul ejtett kalózok elvesztik személyiségüket, így irányítható bábok lesznek.(fricska a tömegkultúrának,az önkényuralmi rendszereknek) Kamikaze-szerű halálának következménye, hogy Jaffar önmaga marad, a kalózok pedig visszakapják önmagukat és az életüket is. A hőseinket uniformizáló ceremónia előtt Jaffar  nagyjából így fogalmaz: Ez a dolog fel fog minket szívni, sétáló bábokká változtatni. Utálni kell magunkat, és megtagadni elménk teljességével. A filmnek ezen jelenetében tökéletesen látszik a kontraszt Jaffar és Matton jelleme között. Matton még ekkor is az ellenséget látja abban az emberben aki sajnálatból felengedte a hajójára a feleségével és harcolna. Jaffar idealizmusa azonban töretlen és képes lenne feláldozni magát, csak azért, hogy sikerüljön a mentőakció. A harcot, az erőszakot elutasítja, és inkább elpusztulna, minthogy beolvadna. A könyvbeli Martin halálát ezzel szemben büntetésként, „karma”-ként lehet értelmezni, hiszen közvetlenül a bolygón való landolás után ölik meg őslakosok, azután, hogy a kisfiút próbálta tőrbe csalni, visszaélni Max jóindulatával.

Laloux értelmezéséhez sokat ad hozzá a két kis gnóm, Jad és Yula jelenléte, akik tulajdonképpen egy Devil Ballon élő növényfaj pollenjei, tehát nem emberi lények. Ellentétben a könyvvel, az animációs filmben az emberek és a címben emlegetett gyarmatosító faj mellett a „mákvirágok” is az intelligens fajok közé tartoznak. Átváltozásukat az egyedfejlődésben nem várják meg, hanem Jaffarékkal utaznak tovább. A gnómok mégis tisztábbak, romlatlanabbak, emberibbek sok emberhez képest. Különleges képességük a gondolatolvasás, az átlagon felüli intuíció, ami által a szándékokat színekként, a gondolatokat szagokként, a szagokat hangokként érzékelik. Párbeszédeik egyfajta görbetükröt is mutatnak (különösen a kincsekről való beszélgetés) és több dologra ők világítanak rá. A filmbéli Piel mellett ők képviselik a gyermeki ártatlanságot, a világra rácsodálkozást, egyben a csalódást is az emberiségben, hiszen a negatív gondolatoktól rendszeresen rosszul lesznek. („Itt egy gondolat bűzlik”)

A végkifejleten rengeteget gondolkodtam és bár a könyv alapján egyértelműbb, több értelmezésem van az idő csavarra.  A könyvből megtudjuk, hogy a mikrofon által a fénynél is gyorsabban terjed a hang és Claudi apja gyarmatosítóként egyben Max barátja, feltételezhetően már azelőtt jóban voltak, hogy Perdide-re költöztek volna. A L’orphelin de Perdide-ben több hétig utaznak Maxék, mire a bolygóra érnek, ahol azonban, mint kiderült, már száz éve kihaltak a lódarazsak, Perdide teljesen gyarmatosított bolygó, és Maxék csak a nagy távolság miatt kapták meg akkor és abban Claude segélykérését. A filmmel ezzel szemben az derül ki, hogy a bolygó gyarmatosítás alatt van, egy Idő urai néven emlegetett faj visszavetítette a meghódított területet hatvan évvel. A befejezés ezzel együtt több filozófiai kérdést is felvet. Más-más módon, de végül kiderül, hogy Silbad Claudi/Piel, Jaffar barátja, akit egyszer már megmentettek. Felnőtt, a lódarázs támadást túlélte, agysérülése miatt viszont az emlékeit elveszítette. Bár ez a filmből nem derül ki, de a könyvben Perdide környezetében szívrohamot kap, amibe később hal bele. Átvitt értelmezésben pedig azért hal meg, mert megváltoztatná a jelent, ha találkozna a múltbéli önmagával. A kisfiú egyszerre menekül meg, és hal meg, immár az időskori önmagaként. Azáltal pedig, hogy új nevet kap (a könyvben kiderül, hogy a Silbad csak a beceneve), új személyiséget kap. Az utolsó pillanatban előtörő emlékei pedig egyértelműen a halál közelségét jelzik, mind a könyvben, mind a filmben. A könyv utolsó fejezetében megjelenik a determináció („tout était écrit sans doute”- kb.: minden megvan írva), a ciklikus történelemszemlélet („il y a une espéce de permanence du passé et de l’avenir”- a múltnak van egy fajta állandósága) és a hérakleitoszi-gondolat is, ugyanabba a folyóba nem lépünk bele kétszer, az élet megy tovább, Pielt már egyszer megmentették.

És akkor a könyv és film elemzése után írnék mindkettőről néhány dicsérő szót. Az animációs film grafikája nagyon igényes, gyönyörűek a rajzok és bár látszik a kora, a képi világ fantasztikus. A szép rajzokat egyébként  Jean Giraud-nak köszönhetjük, művésznevén Moebius, akinek több film látványvilága, illetve képregény illusztrációja is köszönhető. A szinkron minősége eredeti nyelven kiváló, a színészek szépen és artikulálva beszélnek, jól érthető minden egyes szavuk. A szikronszínészek közül kiemelkedik Yves-Marie Maurin, mint Matton, illetve Jean Valmont (Jaffar) játéka, de úgy általánosságban jók a szinkronhangok (magyarul még nem láttam egészben).A nyelvezet nem bonyolult, de igényes, helyenként nyelvi humorral (elég csak Silbad dalára gondolni), a szókincse változatos és mind a könyv, mind a film A2-B1-es szinttől már érthető franciául is. Az Idő uraiban sok a változtatás a könyvhöz képest, de mind önálló alkotásként, mind könyvadaptációként megállja a helyét.

A maga korában a film nagyon megosztotta a kritikusokat, sokan találták a befejezést logikátlannak és inkoherensnek. Ha meseként tekintünk rá, a történet valóban kissé egyszerű, viszont nem annyira biztos az, hogy egy 10 év alatti gyerek teljesen megértené a rejtett társadalomkritikát, a szimbólumokat. Nagyon tudom ajánlani mindenkinek, aki szeret filmen agyalni és nem csak scifi/ fantasy rajongóknak szól.

Kedvenc szereplő: A könyvben Max, az animációs filmben a gnómok.

Legutáltabb szereplő: Matton/ Martin

Kedvenc jelenet: Amikor Silbad önmagának énekel, illetve a vége. Utóbbi nagyon szíven ütött, amikor először láttam, és nagyon meghatódtam rajta. Szerintem nem csak én találom szépnek az utolsó jeleneteket.

Kiknek ajánlom: 10 év fölött mindenkinek akit érdekel.

 

 

 

 

Megosztás a facebookon