Gimnáziumi éveim utolsó elemzés-szerű színikritikáját kivételesen egy olyan darabról fogom írni, amiben alig találtam értéket. Ebből következik, hogy a korábbiaktól eltérő, kissé ironikus, szarkasztikus hangnemben fogom megírni ezt a kritikát és így sok cselekményleírást tartalmaz.

 

A valamivel több mint egy órás darab a mai Amerikában, egy irodaházban, illetve otthoni környezetben játszódik. Cselekménye nincs, a történésekre kizárólag a szereplők internetes üzenetváltásaiból lehet következtetni. A díszlet minimalista, pusztán több egybetolt asztalból, székekből, telefonokból és laptopokból áll. Ennek oka, hogy a darab végig egy munkahelyi környezetben játszódik, ahol az öt szereplő az üzenetváltások alatt munkáját végzi.

A szereplők egytől egyik sztereotipikus, sablonos alakok. A tulajdonképpeni főszereplőnk, Stephanie a darab elején egy instabil, rossz, nem őszinte házasságban él a férjével Richarddal. Ő az a típusú nő, aki teljesen feláldozza magát, alárendeli magát a kapcsolatának. Buta, felszínes, a darabra oly jellemző helyzetkomikumként pedig a férjétől kapott laptopot sem tudja könnyen használni. Ráadásul az ismert vicceknek megfelelően szőke parókája van, ami megint csak egy sztereotípia. Barátnője, Peg, pedig a védelmező, legjobb barátnő archetípusa. Felszínes, impulzív, előítéletes, és a végére szánt „slusszpoénban” ki derül róla az is, hogy leszbikus, amire  Szapphóra utalásból lehet következtetni , valamint egyértelműbbé válik, amikor azt mondja, „ nem jó oldalon keresett”.Megjegyzem, nem vagyok homofób és ezt a csavart erőltetettnek és feleslegesnek éreztem. Ráadásul a homoszexualitás komikumforrásként használatának nagyon negatív üzenete van és ez csak rontott a szememben a darabon. Egy feltételezhetően feministának is szánt női karakter, aki bosszút akar járni Stephanie férjén, ezért álnéven kezd neki üzeneteket küldeni. Egy abszolút negatív, férfigyűlölő, nősoviniszta feminista karakter lesz belőle, amit szomorúnak találok, hiszen az egész nőjogi mozgalmat negatívan jeleníti meg. Wanda, a recepciós, pedig Stephanie férjének a szeretője. Az összes szereplő közül őt találtam a legsablonosabbnak, egyetlen célja, hogy tönkre tegye Richard házasságát, azáltal, hogy egymásra találnak. A két férfi szereplőnk, George, a legjobb barát és Richard, a férj pedig igazi szerencsétlenek.

A „Bocs, félrement!” egy tönkre menő házasság és két új megszületésének története. A bonyodalmat Richard erotikus tartalmú üzenete jelenti, amit a szeretője helyett a feleségének küld. Ezáltal a cím kettős értelmezése is egyértelmű: Egyszerre utal a rohanó világban rossz címzett számára küldött üzenetekre és a bonyodalmat jelentő megcsalásra is.

A Billy Van Zandt-Jane Milmore szerzőpáros által írt darab szerkezete és stílusa a bohózatokéra, modernebb műfajok közül pedig a vígjáték sorozatok, sitcomok, romcomok stílusára emlékeztet. Ebből következően a humor fő forrásának a helyzetkomikumot és nyelvhasználatot próbálja használni, sikertelenül. Sajnos sok viccesnek szánt megjegyzés a darabban alpári, olyan szinten, hogy számomra az már egyenesen kínos. Nem tekintem tabunak a párkapcsolati problémákat, megcsalást, de egy idő után már egyszerűen csak fárasztó volt és erőltetett és indokolatlannak éreztem a trágárságot is.

Az üzenetekből kibontakozó történet pedig rendkívül klisés. Azután, hogy kiderül a megcsalás, Stephanie a két munkatársát összeugrasztja a férjével, ezután pedig a válásig fajul a dolog. A házaspár viszont ismét felismeri, hogy nem tudnak élni egymás nélkül, és újra házasodnak. Ennél a pontnál nagyon rossz irányba ment el a történet, mert a férj megcsalása utáni, szinte azonnali kibékülés azt sugallja, hogy nem tehet róla, hogy ez megbocsátható, ami,-bár Stephanie és Richard kapcsolata nem bántalmazó- szélsőségesebb esetekben még veszélyes is.

Ha pontozni kellene ezt a színdarabot tízes skálán, két pontot adnék rá. Egyet azért, mert legalább a színészi játék jó volt. Ahhoz is kell tehetség, hogy az ember SMS és email szövegeket érzelmi töltettel tudjon előadni és a közönség nagy részét megnevettetni. A másikat pedig a végéért. Stephanie exférje, Richard visszamegy a szeretőjéhez, azután, hogy a nő közli vele várandósságát. Peg a legjobb barátnő rövid párkapcsolata után szembesül nemi orientációjával. Stephanie a második szakítás után összejön férfi kollégájával, aki előtte Peggel járt és a darab végén utalnak is a családalapításukra. Ami pedig Richardot illeti…neki nemcsak Stephanie-val megy tönkre a kapcsolata. Szakít a recepcióssal is, ezt követően pedig súlyos baleset éri, ami miatt az anyjának kell ápolnia őt. Ez egyszerűen annyira Murphy törvénye volt, hogy jobban nevettem ezen, mint magán a darabon.

A darab szövegét Zöldi Zsombor fordította angolból. Néhány szófordulatot az eredeti mű ismeretének hiányában is erőltetettnek éreztem, illetve több fordítási hiba is szemet szúrt nálam.

A darab a Belvárosi Színházban tekinthető meg, Paczolay Béla rendezésében. Én alapvetően próbáltam élvezni, próbáltam, vígjátékként tekinteni rá, a sok halmozott klisé miatt pedig némi társadalomkritikát, szatírát is vártam, de számomra az obszcenitás és a szexista poénok egy elriasztó tényezőnek számít.

Kizárólag azoknak ajánlom, akik semmit nem várnak egy darabtól, csak humorosnak szánt mondatokat. Nem ajánlom konzervatívabb beállítottságú embereknek, feministáknak és 15 éven aluli kiskamaszoknak, gyerekeknek. Nálam kivágta a biztosítékot.

 

 

Megosztás a facebookon